„Ha az ember órákig ül mozdulatlanul, a természet bekapcsol a körforgásába, mintha te is fa lennél.”
Mariam Petroszjan
A Vadkert Major bejáratánál megcsodálható a Természetvédelmi Oltalom alatt álló 200 éves tölgyfánk, amely hatalmas kupolája alá nyári tikkasztó melegben, vagy téli hóesben is érdemes besétálni, és átérezni a természet csodálatos szépségét.
Sárvár környékén különös jelentősége van az évszázados tölgyfáknak.
1884-ben Bajorországból érkezett Sárvárra Scherg Lőrinc erdőmérnök, aki az uradalom rossz állapotú, sűrű növényzetű erdeiből gyönyörű szálerdőket alakított ki. Módszerével a közeli Farkaserdőben egyes tölgyfák megmaradtak, és így évszázadok tanúivá váltak. A szájhagyomány úgy tartja, hogy a faóriások tövében találkoztak szombatonként éjszaka a seprűnyélen érdeklődő boszorkányok, innen ered a nevük is: Banyafák. Hatalmasságuk festőművészeket, írástudó embereket ihletett alkotásra. 1995-ben egy viharos napon a hajdani legelőerdők 4-500 éves utolsó két példánya is kidőlt. A méltóságukat őrző hatalmas fatestek a közeli Gérce melletti Farkaserdő különös hangulatú tisztásan, a Kéktúra útvonalán még ma is láthatók.
Baranyi Ferenc így állít emléket az azóta már kidőlt utolsó két tölgymatuzsálemnek:
A fák üzenete
A minap az ország nyugati mezsgyéjén voltam, baráti látogatáson. Elakadtam Sárvár és Vasvár között, a Rába jobb partján. Ott terpeszkedik a Farkaserdő, Pannónia egyik legmeghittebb zugolya.
Pannónia… Van valami kevély csengése a szónak. A táj szinte tudja magáról, hogy mindig is a magyar haza európaibb felének tartották. Ennek megfelelő a tartása ma is. Ha nem is hivalkodva, de magabiztos méltósággal kérkedik erdeinek zavartalan sűrűségével, várkastélyainak nem csupán szépségével, de kihívó épségével is, lakóinak bátrabban lombosodó gyarapodásával pedig egyenesen irigykedni késztette mindig is a mostohább sorsú magyarokat. Errefelé az erdők is kiműveltebbek, nemcsak az emberfők. Idáig még nagytudományú szakemberek is jobban elmerészkedtek Nyugat Európa biztosnak tetsző fedezékéből. Így aztán a természet szépségeinek is „úribb” bánásmód jutott ki itt, mint keletebbre, ahol a történelem fejszecsapásait a fák nemzetsége éppen úgy megsínylette, mint az embereket.
Nem csoda hát, hogy a Dunántúlon még ma sem tudom leküzdeni az alföldi ember történelmi félszegségét. Az én Cegléd környéki szűkebb pátriámat szegényesebbre csupálták a viharos századok: a várakból csak romokat tudunk felmutatni, évszázados fákkal sem nagyon dicsekedhetünk, hiszen a szükség nagyobb és sietősebb erdőtarolásra kényszerítette az embereket, nemigen érhettek meg tisztességet a fák minek. Dajkáló tájamnak, a pótharaszti akácerdőnek sokkal beszédesebbek az esettségei, mint a szépsége.
De itt, a Farkaserdőben az időtlenség leengedte diadalmasan és kelt áhítatot, parancsol tiszteletet mindenfelé. Itt még a kidőlt faóriások is az örökkévalóságot hirdetik, hiszen hulltukban is királyiak, elfekve is legyőzhetetlenek. Vagy nem az élet diadala-é az a tölgymatuzsálem, amely holta után sem az enyészet, az elmúlást idézi elsősorban, hanem a tanúságtétel századokon át érvényes, kikezdhetetlen hitelességét? Hát még, ha él is az a fa, amely a magyar történelemnek akár fél évezredéről is tudna mesélni, ha akadna egy modern Szent Ferenc, aki nemcsak a madarak, de a növények tolmácsa is lehetne! Mert a farkaserdei fák közösségében még mindig akad két tiszteletreméltó aggastyán, akiknek – szándékosan mondom így: akiknek – a kora négy-ötszáz évre tehető. Úgy is hívják őket, hogy banyafák, mert vének, mint az ördög öreganyja. Ám az én szívemet jobban melengeti, ha hagyásfáknak vagy tanúfáknak mondják őket, mert így sokkal méltóbb és pontosabb a dolog. Ők ugyanis a túlélői a legvéresebb esőzések évszakainak is, fennen hirdetvén életképességét ennek a többszörösen tépázott népnek. A legallyazott remények újrazöldülésével nem csupán vigaszt nyújtanak, de egy nemzetre kötelező törvényt írnak elő: a pusztuláson való felülemelkedés gyönyörű kötelezettségének kéregbe vésett törvényét.
Ha a banyafák odvaiban tanyázó tudós baglyok le tudnák jegyezni szállásadóik vallomását, sok érdekes dolgot tudhatnánk meg híres betyárokról, de még koronás főkről és sisakos hadvezérekről is, akik a hadgyakorlatok során árnyékukban verték fel főhadiszállásul szolgáló sátraikat. Mindegy, hogy miről mesélnének, gyilkos fergetegekről vagy serkentő zsendülésről, a tanulság, amit vallomásuk kicsengése hordozna, mindig az életet segítené még dúsabban lombosodni. Mint ahogy a puszta létük is az életet szolgálja: tekintélyükkel és „személyes” példájukkal ma is arra biztatják a fiatalabb fákat, hogy sose lankadjanak makkot pergetni az alattuk turkáló disznócsordáknak ősszel, védeni a tisztások füvét a kiszikkadástól nyáron. Most télen pedig kiteljesíteni a csendet.
Pannónia… Az ország sértetlenebb fele. Talán szerencsésebb is, mint a többi országrészek. Nyugati fertályát tatárok, törökök áradása nem sodorta többszörös végveszélybe, mint akár csak az én szűkebb pátriámat is. Ám szerencséje korántsem csak szűkebb területre szól. Egész Magyarország részesedik immár belőle. Mert egy népnek, amely sokáig sebekben volt a leggazdagabb, az épség szórványos példái még ma is úgy kellenek, mint a falat kenyér. Szeressük a fákat, mert közülük látunk ki a mégoly ködös horizontra is. Szeressük őket, mert koronáik röptetik tekintetünket a messzeségbe.
A messzeségbe, vállalni konok kötelességünk, ha évgyűrűinket szaporítani kívánjuk Európában.
Baranyi Ferenc
Magyar
English
Deutsch
